Eljött a nyár, a kutyák kivirultak, mert ismét járunk vidékre. Egész nap a kertben feküdni, nézelődni és ordítozni isteni dolog. Főleg este! Mikor jönnek a különleges, csak ritkán érezhető szagok, a vadak illata. Itt mászkálnak fel-le az állatok, a szomszéd fa kerítése is tele van a szarvasok illatával. S ilyenkor Olivér kivirul. A séták is különleges élmények tudnak lenni. A falu kutyái, a mező állatai, a vaddisznó által ásott dagonyák és az észre nem vett mezei nyúl tappancsának szaga keretezi a sétákat. Ilyenkor kb. 1,5 km távolságot megyünk, az ebek szabadon szállnak.

Olivér időnként oda rohan a szomszéd kerítéséhez és elkezd ordítani. Ez sosem derül ki, miért. Utálja a kályhát, utálja, hogy ég benne a tűz. Ilyenkor mindig elvonul a kis szobába, ahol a frász jön rám, hogy megfázik. Nagyon sovány most, nagyon kis girnyó, főleg megnyírva látszik. Visszafogyott arra a súlyra, mikor kihoztam a menhelyről. Teljesen elfogytak az izmai már, pedig elég sokat mozog.

De a legbeszédesebb: kint a mezőn már nem ment el a nyúl után. Vagy nem vette észre, vagy már nem akart egy nyúl után rohanni. Érezte a szagát, ha látni nem is látta, de már nem sprintert el eszetlenül. 

Most vettem észre, hogy a bal első foga elfordult a jobb első foga felé. Nem zavarja az evésben, és amúgy sem eszik jól. A reggeli egy kész könyörgés. Olyan, mintha nem is lenne közöttünk. Se kép, se hang. Van mikor egy tapssal lehet elindítani, de van amikor meg kell kopogtatni a fejét.

Leszokott arról is, hogy este séta után kirángatja a törölközőjét a kosarából, és huzigálja, vagy a lábtörlős türcsivel játszik, kötelet húzunk együtt. Most séta után berohan, és az ágy alá bújva a hátát vakargatja az ágy vasrácsával.

Van egy nagy piros-fehér foci labdája. Azt imádja hajkurászni, illetve odajön és bököd az orrával, hogy lehet engem vakargatni.

Tegnap volt 13 éve, hogy elhoztam a menhelyről. 

Bumburnyák úr beteg lett, valami becsípődés, talán lumbágónak felelhet meg. Egyik éjjel fehér habosat hányt, a doki szerint simán a fájdalomtól. Olyan anyátlan-apátlan árva volt, hogy még a vérvételnél sem acsarkodott, hanem hagyta, hogy belevezessék a kanült. A hasi ultrahangnál sem ellenkezett. Szépen a hátán feküdt, s hagyta, hogy nézegessék a pocakját. Itthon is csak feküdt csendesen. Inni ivott, de enni még a sonkát sem. Pedig kapott külön. Nagyon megijedtem. Azt gondoltam, itt a vég. Ilyen állapodban még sosem láttam. Bár mostanában olyan mélyen alszik, hogy fel sem ébred, ha felveszem és beteszem a helyére. A dokinál szépen, csöndesen üldögélve tűrte, hogy folyjék az infúzió, belenyomják az injekciót. Majdan a 4. napon megelégelve, úgy döntött, ebből elég, inkább meggyógyul. A kezelőasztalon, a kanül kivételénél előadta a legjobb formáját. Harapott, morgott, dobálta magát. Tehát már jól volt, visszatért az élők sorába. Egy ideig tényleg azt gondoltam, hogy itt a vég, nincs tovább.

 Egy hónap múlva Bumburnyák úr megint beteg, fosik, hány. Összeszedett valamit valahol. Jött az enyhe idő, a kedves gazdák jelentős része nem szedi össze a szart a kutyája után. Valszeg Olivér belenyalhatott egy ilyenbe. Ismét fájt a hasa, irány ismét az orvos, jön a gyógyszer.

lassan elszáll.

Bumburnyák úr nyugdíjas lett. Nyugodtan aludt a legnagyobb petárdázás alatt is. Lelassult, nagyon sokszor mellettem kocog, nem rohan már előre. Most már Olibácsi a neve. S érdekesség, hogy idén télen nem lett már akkor bundája, mint szokott. Nem bundásodott vissza teljesen. Bár még ez is meglátszik a lakáson.

Már egyáltalán nem nőtt vissza télen a szőre, már nem olyan szőrgazdag. Nagyon mélyen tud aludni. Felvettem, bevittem a helyére, s arra sem ébredt fel. S jobban keresi a közelséget. Esténként már kint fekszik a nappaliban, nem elvonulva a lakás másik felében lévő ágy alatt. Szereti Pipacsot, aki már a fejére nőtt rendesen. Szó nélkül elviszi az orra elől a kaját, falatot vagy akár a játékot is. Már nem ugrik ezekre a dolgokra. Most lesz 13 éve annak, hogy elhoztam, így valahol a 14. évében járhat. A régi trükköket még nem felejtette el, az nagyon megy neki. Látványra nem lehet róla megmondani a korát, ha kell, még futkos is egy kicsit.

Hajógyárin találkoztunk egy kis uszkárral, olyan igazi pomponos csávóval. És eszembe jutott Fifi. Alig volt 5 hetes, kis fekete szőrcsomag. Nagyszüleim heves tiltakozása fogadta. „Ide kutya nem jön…”. S állt a bál otthon. Hétfő, a hét első napja. Suliba kellett menni. Hazaértem, a konyha üres és tiszta, aznap még nem járt ott senki. Nagymamám a kék otthonkájában kanapén ült, s csendre intett, „alszik a kutya”. Ezzel a kutyatartás megnyerte a csatát. Ebéd nem volt aznap. Mint kiderült, nagyi egész nap a kutyázott, a kutya egész a nagyi ölébe töltötte a napot.

Bumburnyák úr unatkozott, s labdázással akarta elütni az utolsó szép őszi napot. Ezért az előszobában lévő kerek asztal alól kivitte a labdát a teraszra és ledobta a kertbe. Majd leült mellé, s várta, hogy valaki labdázzon vele. Mint egy ütődött 2 éves, úgy tudja a labdáját hajszolni a kertben. Ilyenkor annyira nem látszik rajta a kora, tényleg olyan, mint kiskamasz korában volt.

A nyest bent lakik a csirkeólban. Ott éli mindennapjait. Ki – be járkál az 5 kutya között nyugodtan békességben. Ám egyik nap rossz időben volt rossz helyen. Olivér épp a nyitott kapu környékén császkált öregurasan, és hopp, a kis nyest megérkezett. Olivér legnagyobb meglepetésére utolérte a kis állatot és megrendezte a bundácskáját. Volt visítás rendesen. Kis állatka visított, Olivér boldogan mutogatta szőrrel teli pofácskáját. A nyest tépázott bundával, de egyben robogott be az erdőbe. Olivér még napokig kereste utána a betolakodót.

Bumburnyák úr öregszik.

Néha nem tudom eldönteni, hogy süket vagy csak neveletlen. Néha olyan, mintha lefagyott volna. Megrázza magát és újraindul. 

De azért még a régi. Tavaly a mezőn meglátott egy mezei nyulat futni. Átgázolt a villanypásztoron, és eliramodott a nyúl után. De hát a nyúl az nyúl, Bumburnyák úr meg már megöregedett, így félúton feladta a küzdelmet. Elfáradt, nem tudott tovább futni, boldogan vagy boldogtalanul – ez nem derült  ki - visszaügetett.

Egyik este a sötétben meglépett a nyitott kapun keresztül. Csak a hangjára lettünk figyelmesek, valahonnan a távolból. Igen, valahol a távolban ordítozott.  Csak a kutyák istene mentette meg a sakáltól. A sakáltól, aki az utca végében többször feltűnt. Igy darabig csak mindig „valaki látta”, de aztán én is láttam. Ott ült az utca végében az erdő aljában és gyönyörű volt. Láttam a kölkét is. Belevaló kis jószág volt. De azért mégis csak egy arany sakál, aki nem kedvelné Olivért közelről.

Egyik nap a disznóól tetején álldogált. Azt hittem, leszokott róla. Régóta nem csinálta. Ezért dupla védelmi intézkedéseket kellett kialakítani, hogy ne szökdécseljen fel bármi után. Ha a túloldalon leesik, szanaszét töri magát jobb esetben. Rosszabb esetben végleg ott marad.

Természetesen nem ekkora arc az állatorvosnál. Az orvosokat simán megharapja. A körömvágásnál olyan hisztit levág, hogy a váróban elkerekedett szemekkel hallgatták, vajh mi történik. Semmi, csak körömvágás.

Fogászati kezelés altatásban. Kiadja az asszisztens az altató beadása után, pár perc és elalszik. Majdnem. Elkezdett rángatózni, majd a következő másodpercben eldobta magát. Én azt hittem, megmurdált az eb. Rohantam be a rendelőbe, jézus mária, mi történt. De semmi, békésen aludt, szuszogott nagyokat.

Aztán váratlan eseményeknél kijön belőle a régi énje. Pipaccsal sétáltak, mikor a sarki kávézó terasza alatt felfedezték a patkányt. Sikítozva rohangáltak körbe-körbe, a teraszról próbálták elérni, de csak a padozat alatt látták/érezték az állatot. Egyszer csak a szél egy barna nagyobb falevelet fújt ki a padozat alól. Ezek mind a ketten egyszerre vetődtek rá a levélre. Azt gondolták, kifutott. Ki is futott két másodperc múlva, de az ellenkező irányban. De ezt már csak én láttam. Kövér seggű világos szürke patkány volt hosszú farokkal.

Pipacs szereti Olivért. Mindig elolvadok tőle. Végtelenül kedves. Rohantak valahova, Olivér lemaradt, Pipacs visszafordult, mintha azt kérdezte volna: Olivér jössz? Bevárta, s rohantak együtt tovább.

Vannak olyan időszakok, amikor úgy viselkedik, mint akinek agyvérzése volt. Ül és bámul meredten valamit teljesen értelmetlenül. Ha szólok hozzá, semmi reakció. Aztán hirtelen észbe kap, mint akinek újraindul a szoftvere. 

Múltkor itthon maradt egyedül, teljes apátiában találtam meg itthon, napokig lógatta az orrát emiatt.

Bezzeg ma! Kint voltunk apukáméknál, ahol Frankie és a kacsák fogadták. Frankie kiborult, hogy az ő háza az ő vára, pedig már többször találkoztak, Olivér is volt már ott kint, de mégis ma valamiért nehezen ment a kerten való osztozkodás. Míg meg nem érkeztek a kínai kacsák. Szürkék, barnák, fehérek. Olivér boldogan hajkurászta őket. Azok meg futva menekültek. Pedig Zsuzsa boldogan és büszkén mesélte, hogy majd a gácsér, na az aztán majd megmutatja ki az úr a házban.   

Sokszor egész nap ezt látni belőle. Fekszik a bejárati ajtóban a tűző napon s alszik. Aztán eljön az este és felébred. Akkor mennek a nagy labdázások. De már fele annyit sem bír, mint régen. Néha csak ül és meredten néz valamit. Ilyenkor sokszor meg kell rázni, "újra indítani", mintha lefagyott volna. De azért van, amikor hozza a régi formáját. Ilyenek a macskák. A fekete macskák. Egyszer a sportpályán látott meg egy fekete macskát. A Csabi nagy fekete macskáját, aki a Zeuz nevű rottweileren szocializálódott. Mind a kettő rohant, ahogy csak bírtak. A kicsi pár méter után az első szóra visszafutott, ahogy egy rendes kislányhoz illik. Viszont Olivér eltűnt a kis susnyásban a macska után. Nem tudni, mi történt közöttük, de Olivér épen, egyben s rettentő boldogan érkezett vissza egy kis idő múlva.  

Néhány nappal később, fent a hegyen. A háziak cirmos macskája fogadott minket. Olivér upssz ki a kocsiból, s utána. A macska egy pillanatig azt hitte, nem lát jól, ezért csak lassan szökdécselt, s mikor Olivér nyelvét érezte a segge tájékán, akkor komolyra vette, elrohant a farakások közé. Onnan szemlélte a tovább eseményeket.   

Azt hitték, hogy nem látom őket. Olivér odament az üveg ajtóhoz, orrával eltolta az ajtót, de olyan ügyesen, hogy a fellépőre támasztott fitness párna nem esett le, majd szorosan egymáshoz lapulva beosontak a hálóba aludni. 

Találkoztunk a futtatóban Rómeóval. Évek óta nem láttam már, mióta elköltöztek. Öreg, rozzant, de még mindig gyönyörű, nagybundájú állat. Oda cammogott gazdája mellé, lefeküdt és nem érdekelte már nagyon a körülötte ugra-bugráló sisere had. Nem tudom, hogy Olivér megismerte-e egyáltalán, de oda se nézett, oda se ment hozzá. Zoli meghalt, a fiával volt a kutya. 

Egy régi történet: 

Tegnap este úgyanúgy labdázással indult mint bármelyik más este. Röpültek a labdák, futottak a kispajtások: Rómeó, Kluni, Pötyi, Molli, Khiara, Olivér és néha Mázli is, ha le tudta venni a szemét az éppen aktuális szerelméről. Egyik dobás alkalmával Rómeo szerencsétlenségére nagy hévvel kapta be a neki dobott kis sárga labdát és megakadt a torkán. Lett hirtelen nagy riadalom, futkosás, rohangálás, kiabálás, izgalom. Mázli és Pötyi gazda orvos után telefonált, Kluni gazdája felkapta a levegőbe Rómeo két hátsó lábát, a többiekkel megpróbáltuk masszírozni a borda alatti részt, és belenyúlni Rómeo szájába, kivenni a labdát. Nem nagy sikerrel. Szegény Rómeót húztuk-vontuk, emeltük, de a labda nem akarta kijönni a kutya torkából, de hála istennek!! Zoli gazda kitartó torok masszírozásának a labda egyszer csak kibugyant - addigra már erejét elhagyó, lila, feldagadt nyelvvel rendelkező Rómeo pofájából. Iszonyatos megkönnyebbülést éreztünk, akkor fogtuk csak fel, mi történt. Zoli gazda sápadtan, remegve ült percekig a földön, a többiek csöndben, megszólalni nem tudva próbáltunk felocsúdni a rémületből. Rómeo megivott kb két liter vizet, pihent egy pár percet, majd "nekem ma mindent lehet" felkiálltással rávetette magát az akkor érkező Manóra, s a futtatóban helyre állt a béke. Rómeo - ha nem is tudja - de újra született. Zoli gazda szerint másodszorra mentette meg az életét. Szegény habos-babos ponponos Maximilliam volt az egyedüli aki Rómeon kívül megsínylette a balesetet. Pont a legrosszabbkor rohant oda nagy örömmel rég nem látott barátjához. Gazdáját hiába kérve, hogy hívja el a kutyáját a fuldoklótól, Maximilliam megtanult repülni.  

Read more: http://kutyafuti.hupont.hu/5/sztorik#ixzz5uQP3VTyn

kiugorott az ablakon. Nem egyszer, nem kétszer, hanem háromszor. Ház bezár, indulás, és jé.... Átok kint a kertben. Ejnye-bejnye, júj-júj. Következő alkalommal ismét Átok repült ki az ablakon, de utána repült ám Olivér is. Biztos vagyok benne, hogy Olivérnek magától eszébe sem jutott volna kiugrani az ablakon, Átok búzdította fel rá. Hallom is: gyere, na gyere már, ne legyél ennyire tesze-tosza. Futáááás, itt hagynak. Siess már!

UPDATE: Nem tudni, mi történt, de a frissen festett ablakpárkány tele van karmolásokkal. Lehet, hogy ott próbált meg kiugrani, de  zárva volt az ablak? 

Egyik este megevett valamit a parkban. Olyan sok mindent lehetett hallani mostanában a kutyákat ért mérgezésekkel kapcsolatban. Így az emberben ilyenkor megáll az ütő. Otthon jön a mindenttudó Google. Sós víz, hánytatás. Aha. Injekciós tűvel egy deci sós víz beletöltése az ebbe sem kis feladat, de természetesen utána nem hányt. Semmit sem. Egyáltalán nem hányt. Majd feje lefelé lógatva, rázogatás következett. De semmi. Szegény eb a végén megadóan ült elöttem, sós vízbe áztatva, teljesen kiszolgáltatottan. Mindene nyirkos volt, elázott. De nem hányta ki még a beletöltött vizet sem. 

Vacsi után, fél 9. Olivér áll a hálószobába vezető üvegajtó elött, s bebocsátásra várt. Elálmosodott, ment volna lefeküdni, de zárva volt az üvegajtó. 

Apropó, üvegajtó. Átok felfedezte, hogy lehet az üvegajtót eltolni. Ekkor jött az okos gazda, s eltorlaszolta. De ez kevésnek bizonyult, újabb és újabb variációk következtek, ám Olivér továbbra is az ágyon aludt. Átok következetesen elhúzta az üvegajtót neki. Mostanra olyan magasfokon képes ezt csinálni, hogy a kis ülökére feltornyozott akadály meg se mozdul, csak az ajtó nyílik ki. Átok a javából. 

Bezzeg a Balatonon. Eljön az este, elkezdődik az ordítozás. Ül meredten, és figyel: neszek, zajok, illatok.  Megváltozik, kortalan lesz. Ilyenkor mindig eszembe jut, ez egy vidéki utca kutya, ez az igazi élettere. Ide való, s nem a városba, itt érzi igazán jól magát. Sokszor az egész faluban ő ordítozik csak egyedül, az összes kutya csöndben van, csak Olivér cérnavékony hangját lehet hallani. 

Mikor az ember kedvence beteg lesz, eljön a katasztrófák ideje. Fogalmam sincs, mit csináljak, mi a jó, mi a nem, miért kell izgulni, miért nem. Nyákos a kaki, most meg már nem kakil, most mi a fenéért nem iszik..... S nincs rá jó válasz, csak a hülye (én) gazda aggódik. Eszetlenül. Rémeket lát. És ez szörnyű. 

Olivér beteg lett. Elöszőr nyákos kaki, hasmenés. Házi kezelés, laikus, ám de sokat látott kutyatenyésztő javaslatára paszta. Kutya javul, gazdi boldog. Majdan a 6. napon labdázás közben Olivérnek megye a hasa, álló helyzetben fossa össze magát, szinte a tiszta víz folyik már a hátsójából. Persze, mindezt vasárnap, késő délután, a Balatonon. Ugrás a kocsiba, ismerős rendel, rohanás oda. A kutya tiszta görcs. Ultrahangon nincs semmi, ez jó jel, nem evett meg semmit, nem daganatos. Jön a no-spa injekció. Kutya úgy sííííkit, mint a malac. Ekkor még vicces. Az további öt napon már nem éreztem annak. A kutya továbbra is görcsben, háta púpos, fáj, nem iszik. Irány a Lehel úti ügyelet. Közel éjfélhez, 2 óra várakozás után nem jutottunk be, viszont szembe velünk egy whippet a gazdája mellett fekve halt meg. Fölállt a párnájáról, mintha csak helyet akarna változtatni, majd mint a zsák eldölt oldalra, s nem lélegzett már többet.  Na nem, irány haza. Ez sok volt mára. Bármi van, még 8 óra, s ott a mi dokink. 

Reggel mentünk is. Vérvétel, infúzió, két injekció, majd este ismét injekció. A vérképében az egyik érték a 10 -szeres értéket mutatja. A következő négy napon is infúzió és két injekció volt a fejadag. Az injekcióknál úgy visított és dobálta magát, hogy ketten kellett, hogy lefogjuk. A kanül eltávolításánál már hárman fogtuk le, mert mindenkit meg akart harapni, aki feléje nyúlt. Visítás és acsarkodás között távolították el belöle a kis csövecskét. Elég volt neki, eddig bírta türelemmel a tortúrát. Azóta jobban van, iszik már magától, és eszik rendesen. Már láttam a kanapén is aludni. A bal hátsó lábával van még valami, időként felkapja, odakapdos. Továbbra is egy kicsit púpos, és itthon behúzott farokkal mászkál. Az utcán teljesen jól van, morog, balhézik, ha kell, puncsol és nyávog. Viszont a farkát továbbra is jobb oldalra félre tartja. Lehet, hogy a gyógyszerektől elmúlik, lehet, hogy nem. Azt gondolom, hogy a gasztrós problémáival egyidőben valami mozgásból eredő sérülése is lehetett. De ez már a következő hónap eseményei lesznek.    

A következőképpen történt az eset egyik este. 

A kisasszony és az öregúr beugrottak egy manikür-pedikürre. Na nem önszántukból, ahogy mi tesszük, hanem egy kis unszolással, ahogy ez már szokott lenni.

Olivér volt az első.  Sírás-rívás, hiszti hangosan. Nagyon fáj, elviselhetetlen. Akkor is sivított, amikor épp nem történt semmi. Majd Átok került az asztalra, aki szépen csücsülve adogotta a mancsocskáit boldogan. Élvezte, hogy vele foglalkoznak, ő van a középpontban, szépül. Boldog, elégedett mosollyal csücsült az asztal közepén, és szemmel láthatóan elégedett volt a helyzetével. Hát ennnyit arról, ki a férfi a háznál. 

Szerelmem a Mazsola, bármit csináljon is. 

Pedig határozottan jól indult a kapcsolatunk. Hevesen udvaroltam neki, többször találkoztunk is személyesen, de szívesen tettem a szépet kerítésen keresztül is. Nagyon csinos kislány. Zsemlye színű, husis nőszemély.  Aztán egyik fejfájós pillanatában, elkapta a fülemet, átszakította a vékonyka cimpámat, ami vérzett eléggé. Jött a betadin és az aggódás. Így szerelmünk korlátok közé szorult, ritkábban engedélyezték a légyottjainkat. A végső elválást egy véletlen baleset okozta. A gazdám időnként próbált Mazsolával almázni, almákat dobálni neki labda helyett, de Mazsola egyik szemfoga egy heves pillanatban össztalálkozott gazdám alkarjával, s kitört a baj. Ügyelet, stb.... Ennek több következménye is lett. Az egyik, hogy eltiltottak minket egymástól. A másik, hogy kijött a Hatósági Bárki, s "megfigyelték" Mazsolát. Húúú, volt aggódás, telefonálgatás, hogy mi lesz most. De csak formalitás volt, Szerelmemnek nem esett bántódása. De azóta én csak akkor mehetek ki, ha Mazsola nincs kint. Viszont akkor odarohanok a kapuhoz, ő ott vár, s sirdogálok neki egy keveset.Tudom, hogy ő is szeret még, látom, ahogy néz engem a kerítés másik oldalán.  

Elutaztunk, s itt maradt oviban anyunál, s a takinéni a maga 25 évével sétáltatta. Elég rossz passzban volt úgyis, kb. akkor eshetett le neki, hogy nincs a Panka. Látványosan nem kereste, de mégis csak kereste, láttam rajta, hogy nem érti. Anyunál elkezdődött a hiszti. Nem jött ki a kosarából, nem volt hajlandó lemenni pisilni egész délelött. Aztán Kriszta jött délután, akkor lement vele. Akkor meg fosott. És fosott napokig. Majd nem evett. Volt itthon pánik rendesen. De aztán hazajöttem, s helyreállt a világbéke. 

Vidéken voltunk a szokott helyünkön, a szokott macskák között. 

Nem értem én azokat a macskákat, tudják, hogy jövünk, miért nem mennek el otthonról. Így volt ez éjjel is. Mentünk haza az esti sétából. Nem elég, hogy sietni kellett, mert valamelyik kitalálta, hogy jön a vaddisznó. Hát na és. Jön, hát jön. Majd felvesszük vele a harcot. De nem, ezek rohantak hazafelé. Na uccu be a kapun, és ott voltak ÖK. Rondán, kövéren, nyávogva. Na gyerünk, most elkaplak. Rohantunk a sötétben, ő elől, én utána. De eltünk az orrom elöl valahova. Na közben még félre is léptem, tehát bicegten hazafelé. Ezek meg rajtam röhögtek. Hát szégyen az egész. Ráadásul még süketülök is. Már nem hallok meg mindent, mikor szólnak. Még jó, hogy nem hiszik, hogy szófogadatlan vagyok. 

Kaptam egy új játékot. Pipacsnak hívják. 4 kg és nagyon kicsi. Konkrétan a hasam alatt elfér. És át is megy alattam. Simán.Ugra-bugrál, ugat, mint egy óvodás. Szörnyű. Oda a nyugalmam.Hófehér tűéles fogacskái vannak. Amúgy nagyon cuki. Bár a szeme sem áll jól. Állítólag az út szélén bandukolt a szerencsétlen. El tudom képzelni, milyen lehetett ilyen picikének az út mentén szedni a lábacskáit rémülten sok-sok métereken keresztül. Állítólag valaki begyűjtötte és leadta a menhelyre. Na onnan jött. Ivartalanították, most kilóg a hasából néhány varrat. Állandóan éhes. Ma kirándulni voltunk együtt. Ugrabugrált a vízben, majd rájött, hogy egyszerűbb, ha én kihozom a botot, majd elveszi tőlem. Lóf@szt. Majd rendre tanítom a kis hebrencset. Hazafelé a kocsiban úgy gondolta, hogy kiváló párna vagyok. Rám feküdt és elaludt. Ilyenkor mit tehet egy jólnevelt eb. Hát hagyja. Én nem csak jólnevelt vagyok, de még egy úri ember is. Tehát csöndben, mozdulatlanul feküdtem, nehogy felébredjen. 

           Végre séta volt a rég nem látott haverokkal. Nagy fehér terrorista barátnőm egyfolytában engem szekált.

           Úgy viselkedett velem, mintha a plüss játéka lennék.   

           Hiába kértem ki magamnak mindig, csak szórakozott velem megállás nélkül.  

Aztán kitoltam vele rendesen, és

beletelepedtem a gazdája ölébe, s onnan néztem boldogan a sütögetést.