Eljött a nyár, a kutyák kivirultak, mert ismét járunk vidékre. Egész nap a kertben feküdni, nézelődni és ordítozni isteni dolog. Főleg este! Mikor jönnek a különleges, csak ritkán érezhető szagok, a vadak illata. Itt mászkálnak fel-le az állatok, a szomszéd fa kerítése is tele van a szarvasok illatával. S ilyenkor Olivér kivirul. A séták is különleges élmények tudnak lenni. A falu kutyái, a mező állatai, a vaddisznó által ásott dagonyák és az észre nem vett mezei nyúl tappancsának szaga keretezi a sétákat. Ilyenkor kb. 1,5 km távolságot megyünk, az ebek szabadon szállnak.

Olivér időnként oda rohan a szomszéd kerítéséhez és elkezd ordítani. Ez sosem derül ki, miért. Utálja a kályhát, utálja, hogy ég benne a tűz. Ilyenkor mindig elvonul a kis szobába, ahol a frász jön rám, hogy megfázik. Nagyon sovány most, nagyon kis girnyó, főleg megnyírva látszik. Visszafogyott arra a súlyra, mikor kihoztam a menhelyről. Teljesen elfogytak az izmai már, pedig elég sokat mozog.

De a legbeszédesebb: kint a mezőn már nem ment el a nyúl után. Vagy nem vette észre, vagy már nem akart egy nyúl után rohanni. Érezte a szagát, ha látni nem is látta, de már nem sprintert el eszetlenül. 

Most vettem észre, hogy a bal első foga elfordult a jobb első foga felé. Nem zavarja az evésben, és amúgy sem eszik jól. A reggeli egy kész könyörgés. Olyan, mintha nem is lenne közöttünk. Se kép, se hang. Van mikor egy tapssal lehet elindítani, de van amikor meg kell kopogtatni a fejét.

Leszokott arról is, hogy este séta után kirángatja a törölközőjét a kosarából, és huzigálja, vagy a lábtörlős türcsivel játszik, kötelet húzunk együtt. Most séta után berohan, és az ágy alá bújva a hátát vakargatja az ágy vasrácsával.

Van egy nagy piros-fehér foci labdája. Azt imádja hajkurászni, illetve odajön és bököd az orrával, hogy lehet engem vakargatni.

Tegnap volt 13 éve, hogy elhoztam a menhelyről.