Pimpőnek megint fáj valami. Elvittem az orvoshoz, na és ott aztán a váróban kitett magáért. Úgy visított, hogy a vizsgálóból kijövő doki is tudta, ki az a Pipacs! Úgye, ha csinálunk valamit, csináljuk rendesen! Egy hetet töltött az állatkórházban, ment bele az inftúzión keresztül a szteroid, és ott csak akkor visított, mikor leszedték róla a tölcsért. Kellett, mivel mindenképpen ki akarta szedni a lábából a kanűlt. Ez azért is volt érdekes, mert mikor a hámból kell kibújtatni vagy bebújtatni, meg sem szólalt. Még az orvosok sem tudják mi a baj. Volt MR, CT és minden, ami létezik, de senki nem tud semmit. Viszont napokig nem evett bent, csak az ápoló párizsis zsemléjére rabolt rá állítólag. Kénytelenek voltak a gazdik napi kétszer bejárni etetni. Végre felhízlaltam 6,2 -re, és most, szegény, nagyon sovány volt, alig volt több 5,6 kg-nál. 

Hazaadták. Egyre kevesebbet visít, de hol a nyaka fáj, hol a bal oldala, hol a lábát emeli, de semmi konkrétum. Kapja a szteroidot minden nap, hörcsögtűvel. :) Már a szeme sem rebben, mikor beleszúrnak a kis seggébe. Mellette megy egy másik gyógyszer is, meg a Milgamma, meg a Béres csepp, meg a főtt husi répával, meg a csirkemáj is. Ezzel veszi be a gyógyszert. Több mint két hete megy a cirkusz, és állítólag ez hosszú távú projekt lesz. Első elméleti határidő majd két hét múlva telik le. Addig elvileg hatnia kell ..... Most kb 6 éves, még 6 év, és szabadulok. 

A legnagyobb meglepetésemre Olivérnek látszólag egyáltalán nem hiányzott Pimpő. Azt hittem bánatos lesz, keresni fogja, de semmi. Amúgy most kiváló állapotban van, aktív, eszik, nagyon jól működik, rohangál a játékokkal. Az elmúlt két hónapot egynapos hasmenéssel úsztuk meg. 

Azt hittem, itt a vége. Szörnyű volt. 

Itthon játszott a szőnyegen, dobálta a hosszú farkú labdáját. Egyszer csak elkezdett hányni. Odaugrottam, hogy ne a hosszú szőrű szőnyeget hányja össze,  és abban a pillanatban összeesett, elájult az eb. Mivel ott álltam felette, alányúltam, elkaptam, lógott feje, keze, lába. Azt hittem, hogy meghalt. Nem tudom, milyen az, de ilyennek képzelem el. És ekkor összepisilte magát, folyt rajtam, a lábamon a pisi. Nem tudtam, mit csináljak. Úgy fogtam, hogy nem éreztem, hogy lélegezne, nem éreztem, hogy verne a szíve. Elkezdtem kiabálni vele, Olivér ne-ne-ne, ráztam szerencsétlen ebet. S 3-4 másodperc múlva láttam, hogy megmozdul az orra, elkezd pislogni. Úhh, rohanás az orvoshoz vele. Természetesen csütörtök este negyed kilenc volt. Szerencsére ott találtuk az állatorvost. Egy szegény ebtől vettek épp végső búcsút a gazdái. Nagyon rendesek voltak, ellátták az ebet. Vettek vért, infúzió stb.... És ekkor jött a meglepetés. Olivér olyan vérképet produkált, amitől egy rendes ebnek már rég a másik oldalon kellene lenni.  Volt olyan érték a laborban, ami 50 és 60 helyett 1100-1200 értéket mutattak. Azt nem mondták el, hogy egy ilyen ájulástól elszállhatnak a véreredmények, pl. a máj eredmény is. Ezért Olivér mindenféle májvédő stb gyógyszert is kapott az infúzióval. De azért van, aki gondolkodik a gazdi helyett. Ő G., Pipacs gazdi. Telefonált ide, telefonált oda, mert itt valami nem stimmel. Ment az ultrahangra, ahogy szokták mondani, a korának megfelelő állapotban van. Semmit sem találtak, ami indokolná az ájulást. Nincs daganat, nincs semmi. Másnap elrohantunk egy kimondottan vérlaborba, ott is csináltak egy vérvételet. Ott már ezek az értékek 400 körül mozogtak csak. Természetesen jött a kisgyógyszer, nagygyógyszer, májvédő táp. Ez olyan jól sikerült, hogy harmadnapra Olivér elkezdett fosni, és fosott és fosott és csak fosott 3 napig. Éjjel és nappal. Ismét orvos, infúzió, stb... Olyan rozoga állapotba került, hogy biztos voltam benne, ezt nem éli túl. DE túlélte. Összeszedte magát, és azóta boldog öregúr. Ettől a naptól kezdve úgy érzem, minden nap egy ajándék amit velünk tölt.  

Egyik verőfényes nyári napon, miközben kint tombolt a kánikula, készült az ebéd a konyhában. A szemem sarkából egy finom mozgásra lettem figyelmes. Felpillantva egy nagy cirmos macska jelent meg a konyhaablakban. Felugrott, körbe nézett, majd igazi macska ülésben helyett foglalt az ablakpárkányon. A két kutya a teraszon kerek szemmel figyelte az eseményeket, szerintem köpni-nyelni nem tudtak. Mikor a macska elegánsan távozott a kerten keresztül a szomszéd irányába, még mindig tátott szájjal álltak a teraszon. Hát ennyit a vérmes házőrzőkről. 

Ha egyszer egy üzlet beindul..... Nem nekem, az állatorvosnak.

Rozsdabarna lett a fütyin a szőr. Majd a fütyi környéke, végén a hátsó lábak szőrzete is elkezdtek barna színűvé válni. Mentünk az orvoshoz, azt hittem gomba. De nem, kezdődő hólyag gyulladás. Kisgyógyszer, nagygyógyszer, injekció. S pár nap, a kutya elkezdett fosni mint a vízfolyás. Irány az orvos. Mi lehet vele. Ultrahang, hasa, medencéje ok. De állítólag rossz bőrben van, ezért bekötöttek neki egy infúziót mindenféle roborálóval, gyógyszerrel benne. Az infúzió lement, semmi izgalom. Olivér ült a kispadon rendesen, hagyta, hogy folyjon le a folyadék. Majd a doki egy színes leukoplasttal áttekerte volna a bennhagyott kanült. Olivérnek akkor eshetett le, hogy itt beavatkozás volt, elkezdett visítani, rúgkapálni mint egy malac. Másnap is kellett menni infúzióra. Kutya jól volt, viszont akkor két napja nem evett. Jött a hétvége, tehát irány az állatorvos. Végre felhizlaltam 20 dekát, nem akartam, hogy kárba vesszen az elmúlt idők etetései. A menhelyről 5,70 kg súllyal hoztam ki, a "legjobb" formája 6,50 - 6,70 volt. Az öreg korára lefogyott 5,80-ra. Elfogytak az izmai, lement róla minden, tényleg csak a csontja látszott ki. Akkor jött a roboráló kúra, sikeresen feltornáztuk magunkat 6,30 kg-ra. Ezt nem akartam veszni hagyni. Ismét doki várójában ültünk. A héten már harmadszorra. Elpanaszoltam, hogy nem eszik 3 napja. Ekkor a doki elővette a varázsdobozt, melyben macska falatkák ültek. S lássunk csodát, elröppent az étvágytalanság. :) Most éppen a főtt csirkemell van mangós nedves táppal szárazzal vegyítve. Ezt most eszi rendesen.   

Nem tudom, pontosan mikor is lehet 15 éves, de az elmúlt hónapokban nagyon megöregedett. Eleinte csak a "demencia" kezdeti jeleit mutatta, ami néha vicces volt, jót szórakoztam rajta.

Aztán történt egy rossz ugrás, egy rossz mozdulat, és beállt a háta. Összegörnyedt, fájt neki. Irány az orvos, irány a gyógytorna. Hamar javult, pár nap alatt rendeződött a hátfájása. Kapott tens kezelést is. Ezt most már igazán élvezi. Biztos, jól esik a hátának és élvezi, hogy vele van foglalkozva. Visszatért a jókedve, főleg a telken nagyon aktív. Időnként rohangál még a játékokkal. A meleget nagyon nehezen viseli, már csak a főtérig megy el, visszafelé csak totyog, időnként csoszog. A hátfájással egyidőben volt egy fosos-hányásos műsor is. Nem lehet, tudni, hogy mitől volt igazán. A gyógyszertől vagy összeszedett valamit. Nagyon ramaty állapotot mutatott, azt hittem, nem marad meg. Most már csak a hátsó lábai bizonytalanok. Néha az egyik nem tartja meg, így korrigálja sokszor a tartását állás vagy menet közben. . 15 év az 15 év. Elmentünk ma tojásért a másik utcába. Odafelé még kocogott szépen mellettem, megszagolva minden fű-fa-virágot, hazafélé azon gondolkodtam, hogy felveszem. Meleg volt, már nem bírta. A múlt héten a hűvösben megtettük a nagy körünket, a melegben már nem megy. 

Időnként lefagy, újra kell indítani. Van, hogy vacsora közben elfelejti, hogy épp eszik. Olyankor felemelem és visszateszem, juhéjjj, itt a vacsora! felkiáltással, s folytatja boldogan, rácsodálkozva. Van, hogy a falat bámulja. A játékban még aktívan részt vesz. Van keresgélős játék, falatokkal. Dühödten tudja az orrával böködni, majd a mancsával kaparja. Egész nap érdeklődve mászkál a kertben, nézelődik, s kitudjamit összeeszik. Este már fél 9-kor megy aludni, úgy kell az esti pisire felébreszteni. Igazán el sem tudom hinni, hogy megöregedett. Nagyon hamar elszállt ez a 15 év. 

Az öregedésben az a legrosszabb, hogy az ember kifogy az ötletekből - írta Fredrik Backman egy könyvében.

Nem úgy, mint Olivér. A vacsoránál új rituálé alakult ki. Megeszi a felét, s távozik. Visszateszem a tál elé, fejét a tálba, s mint aki most fedezte fel a vacsorát, ismét eszik. Általában három alkalommal tűnik el a vacsora a tálból. 

A nagy szerelem Mazsola elment egy hét alatt. Nehezen kelt fel, mindenki azt hitte, fájnak a hátsó lábai. Még gyógyszert is írt fel neki az orvos oltáskor. Talán, ha akkor rendesen megvizsgálta volna, még most is élne. Elkezdett nem enni, s pillanatok alatt leromlott az állapota. Kiderült, méhgyulladása van. Megpróbálták megmenteni, jött hozzá az orvos minden nap, de már ez sem segített. Már nem evett napok óta semmit. Aztán elkezdett vért hányni, és el kellett altatni. Az utolsó emlékem róla, hogy kiszáll a kocsiból, behúzott farokkal vezeti a gazdája be a kertbe. Mire legközelebb mentünk, már csak egy friss hant volt. Kapott tőlünk egy kék krizantémot. Nem tudom, Olivér tudja-e vagy sem. Vagy a kutyák hogyan kezelik ezt. De az biztos, hogy Olivér megállt a kapu előtt 10 m -re, lemerevedett, beleszagolt a levegőbe, s nem rohant be a kerítéshez, hol Mazsola mindig feküdt. 

Gyógytesire járunk, az ötletet Pipacs kutya betegsége adta. Ez igazán egy játékóra. Van mikor jobban, van mikor kevésbé köti le Olivért a játék. De a mai napon rettenetesen jó formában volt. Előbb értünk oda, s ott állt farkcsóválva az ajtóban és pislogott befelé. Néha felnézett a kilincsre, vajon mikor engedik már be. Otthon is szoktunk gyakorolni mindenféle gyakorlatokat csinálunk sok-sok jutifalattal. Ez az eb, aki régen nem volt lekenyerezhető a falatkákkal, öreg korára zabás lett. Csak úgy pörög a falatkákért. Ha már elkezdi unni a feladatokat, bedobja a joga pózt. Nagy játékos az öreg úr.  

A lányok elmentek.

Olivér állt a bejárati ajtóban boldogtalanul és nézte az ajtót percekig. Előbb még itt voltak, elmentek, vajon hova lettek, és ő miért is maradt itt???? 

Már megint beteg. Idén még minden hónap első hetében orvoshoz mentünk. Egyszer volt lumbágó, a többi mind fosás-hányás, fene tudja mi. Éjjel kezdődött, hajnali három órakor elkezdett járkálni, majd halk nyüszögés. Menni kellett.  Sugárban fosott lent. Előző nap jöttünk meg vidékről. Reggel orvos, nem tudják mi baja. Szerintem megint összeevett mindenféle bogarat a kertben. Fehérje túltengése lehet. Mivel visszatérő probléma, kaki sem mutat ki semmit, legyen egy ultrahang. Azt a büdös nagy cirkuszt, amit levágott az asztalon. Harapott, rúgkapált, sikítozott.... Egy kezdődő hólyaggyulladást találtak nála, semmi egyebet. Így tőzegáfonyát szed minden nap. A szed az költői túlzás, le kell nyomni a torkán. De ha lent van, akkor lent van. 

Eljött a nyár, a kutyák kivirultak, mert ismét járunk vidékre. Egész nap a kertben feküdni, nézelődni és ordítozni isteni dolog. Főleg este! Mikor jönnek a különleges, csak ritkán érezhető szagok, a vadak illata. Itt mászkálnak fel-le az állatok, a szomszéd fa kerítése is tele van a szarvasok illatával. S ilyenkor Olivér kivirul. A séták is különleges élmények tudnak lenni. A falu kutyái, a mező állatai, a vaddisznó által ásott dagonyák és az észre nem vett mezei nyúl tappancsának szaga keretezi a sétákat. Ilyenkor kb. 1,5 km távolságot megyünk, az ebek szabadon szállnak.

Olivér időnként oda rohan a szomszéd kerítéséhez és elkezd ordítani. Ez sosem derül ki, miért. Utálja a kályhát, utálja, hogy ég benne a tűz. Ilyenkor mindig elvonul a kis szobába, ahol a frász jön rám, hogy megfázik. Nagyon sovány most, nagyon kis girnyó, főleg megnyírva látszik. Visszafogyott arra a súlyra, mikor kihoztam a menhelyről. Teljesen elfogytak az izmai már, pedig elég sokat mozog.

De a legbeszédesebb: kint a mezőn már nem ment el a nyúl után. Vagy nem vette észre, vagy már nem akart egy nyúl után rohanni. Érezte a szagát, ha látni nem is látta, de már nem sprintert el eszetlenül. 

Most vettem észre, hogy a bal első foga elfordult a jobb első foga felé. Nem zavarja az evésben, és amúgy sem eszik jól. A reggeli egy kész könyörgés. Olyan, mintha nem is lenne közöttünk. Se kép, se hang. Van mikor egy tapssal lehet elindítani, de van amikor meg kell kopogtatni a fejét.

Leszokott arról is, hogy este séta után kirángatja a törölközőjét a kosarából, és huzigálja, vagy a lábtörlős türcsivel játszik, kötelet húzunk együtt. Most séta után berohan, és az ágy alá bújva a hátát vakargatja az ágy vasrácsával.

Van egy nagy piros-fehér foci labdája. Azt imádja hajkurászni, illetve odajön és bököd az orrával, hogy lehet engem vakargatni.

Tegnap volt 13 éve, hogy elhoztam a menhelyről. 

Bumburnyák úr beteg lett, valami becsípődés, talán lumbágónak felelhet meg. Egyik éjjel fehér habosat hányt, a doki szerint simán a fájdalomtól. Olyan anyátlan-apátlan árva volt, hogy még a vérvételnél sem acsarkodott, hanem hagyta, hogy belevezessék a kanült. A hasi ultrahangnál sem ellenkezett. Szépen a hátán feküdt, s hagyta, hogy nézegessék a pocakját. Itthon is csak feküdt csendesen. Inni ivott, de enni még a sonkát sem. Pedig kapott külön. Nagyon megijedtem. Azt gondoltam, itt a vég. Ilyen állapodban még sosem láttam. Bár mostanában olyan mélyen alszik, hogy fel sem ébred, ha felveszem és beteszem a helyére. A dokinál szépen, csöndesen üldögélve tűrte, hogy folyjék az infúzió, belenyomják az injekciót. Majdan a 4. napon megelégelve, úgy döntött, ebből elég, inkább meggyógyul. A kezelőasztalon, a kanül kivételénél előadta a legjobb formáját. Harapott, morgott, dobálta magát. Tehát már jól volt, visszatért az élők sorába. Egy ideig tényleg azt gondoltam, hogy itt a vég, nincs tovább.

 Egy hónap múlva Bumburnyák úr megint beteg, fosik, hány. Összeszedett valamit valahol. Jött az enyhe idő, a kedves gazdák jelentős része nem szedi össze a szart a kutyája után. Valszeg Olivér belenyalhatott egy ilyenbe. Ismét fájt a hasa, irány ismét az orvos, jön a gyógyszer.

lassan elszáll.

Bumburnyák úr nyugdíjas lett. Nyugodtan aludt a legnagyobb petárdázás alatt is. Lelassult, nagyon sokszor mellettem kocog, nem rohan már előre. Most már Olibácsi a neve. S érdekesség, hogy idén télen nem lett már akkor bundája, mint szokott. Nem bundásodott vissza teljesen. Bár még ez is meglátszik a lakáson.

Már egyáltalán nem nőtt vissza télen a szőre, már nem olyan szőrgazdag. Nagyon mélyen tud aludni. Felvettem, bevittem a helyére, s arra sem ébredt fel. S jobban keresi a közelséget. Esténként már kint fekszik a nappaliban, nem elvonulva a lakás másik felében lévő ágy alatt. Szereti Pipacsot, aki már a fejére nőtt rendesen. Szó nélkül elviszi az orra elől a kaját, falatot vagy akár a játékot is. Már nem ugrik ezekre a dolgokra. Most lesz 13 éve annak, hogy elhoztam, így valahol a 14. évében járhat. A régi trükköket még nem felejtette el, az nagyon megy neki. Látványra nem lehet róla megmondani a korát, ha kell, még futkos is egy kicsit.

Hajógyárin találkoztunk egy kis uszkárral, olyan igazi pomponos csávóval. És eszembe jutott Fifi. Alig volt 5 hetes, kis fekete szőrcsomag. Nagyszüleim heves tiltakozása fogadta. „Ide kutya nem jön…”. S állt a bál otthon. Hétfő, a hét első napja. Suliba kellett menni. Hazaértem, a konyha üres és tiszta, aznap még nem járt ott senki. Nagymamám a kék otthonkájában kanapén ült, s csendre intett, „alszik a kutya”. Ezzel a kutyatartás megnyerte a csatát. Ebéd nem volt aznap. Mint kiderült, nagyi egész nap a kutyázott, a kutya egész a nagyi ölébe töltötte a napot.

Bumburnyák úr unatkozott, s labdázással akarta elütni az utolsó szép őszi napot. Ezért az előszobában lévő kerek asztal alól kivitte a labdát a teraszra és ledobta a kertbe. Majd leült mellé, s várta, hogy valaki labdázzon vele. Mint egy ütődött 2 éves, úgy tudja a labdáját hajszolni a kertben. Ilyenkor annyira nem látszik rajta a kora, tényleg olyan, mint kiskamasz korában volt.

A nyest bent lakik a csirkeólban. Ott éli mindennapjait. Ki – be járkál az 5 kutya között nyugodtan békességben. Ám egyik nap rossz időben volt rossz helyen. Olivér épp a nyitott kapu környékén császkált öregurasan, és hopp, a kis nyest megérkezett. Olivér legnagyobb meglepetésére utolérte a kis állatot és megrendezte a bundácskáját. Volt visítás rendesen. Kis állatka visított, Olivér boldogan mutogatta szőrrel teli pofácskáját. A nyest tépázott bundával, de egyben robogott be az erdőbe. Olivér még napokig kereste utána a betolakodót.

Bumburnyák úr öregszik.

Néha nem tudom eldönteni, hogy süket vagy csak neveletlen. Néha olyan, mintha lefagyott volna. Megrázza magát és újraindul. 

De azért még a régi. Tavaly a mezőn meglátott egy mezei nyulat futni. Átgázolt a villanypásztoron, és eliramodott a nyúl után. De hát a nyúl az nyúl, Bumburnyák úr meg már megöregedett, így félúton feladta a küzdelmet. Elfáradt, nem tudott tovább futni, boldogan vagy boldogtalanul – ez nem derült  ki - visszaügetett.

Egyik este a sötétben meglépett a nyitott kapun keresztül. Csak a hangjára lettünk figyelmesek, valahonnan a távolból. Igen, valahol a távolban ordítozott.  Csak a kutyák istene mentette meg a sakáltól. A sakáltól, aki az utca végében többször feltűnt. Igy darabig csak mindig „valaki látta”, de aztán én is láttam. Ott ült az utca végében az erdő aljában és gyönyörű volt. Láttam a kölkét is. Belevaló kis jószág volt. De azért mégis csak egy arany sakál, aki nem kedvelné Olivért közelről.

Egyik nap a disznóól tetején álldogált. Azt hittem, leszokott róla. Régóta nem csinálta. Ezért dupla védelmi intézkedéseket kellett kialakítani, hogy ne szökdécseljen fel bármi után. Ha a túloldalon leesik, szanaszét töri magát jobb esetben. Rosszabb esetben végleg ott marad.

Természetesen nem ekkora arc az állatorvosnál. Az orvosokat simán megharapja. A körömvágásnál olyan hisztit levág, hogy a váróban elkerekedett szemekkel hallgatták, vajh mi történik. Semmi, csak körömvágás.

Fogászati kezelés altatásban. Kiadja az asszisztens az altató beadása után, pár perc és elalszik. Majdnem. Elkezdett rángatózni, majd a következő másodpercben eldobta magát. Én azt hittem, megmurdált az eb. Rohantam be a rendelőbe, jézus mária, mi történt. De semmi, békésen aludt, szuszogott nagyokat.

Aztán váratlan eseményeknél kijön belőle a régi énje. Pipaccsal sétáltak, mikor a sarki kávézó terasza alatt felfedezték a patkányt. Sikítozva rohangáltak körbe-körbe, a teraszról próbálták elérni, de csak a padozat alatt látták/érezték az állatot. Egyszer csak a szél egy barna nagyobb falevelet fújt ki a padozat alól. Ezek mind a ketten egyszerre vetődtek rá a levélre. Azt gondolták, kifutott. Ki is futott két másodperc múlva, de az ellenkező irányban. De ezt már csak én láttam. Kövér seggű világos szürke patkány volt hosszú farokkal.

Pipacs szereti Olivért. Mindig elolvadok tőle. Végtelenül kedves. Rohantak valahova, Olivér lemaradt, Pipacs visszafordult, mintha azt kérdezte volna: Olivér jössz? Bevárta, s rohantak együtt tovább.

Vannak olyan időszakok, amikor úgy viselkedik, mint akinek agyvérzése volt. Ül és bámul meredten valamit teljesen értelmetlenül. Ha szólok hozzá, semmi reakció. Aztán hirtelen észbe kap, mint akinek újraindul a szoftvere. 

Múltkor itthon maradt egyedül, teljes apátiában találtam meg itthon, napokig lógatta az orrát emiatt.

Bezzeg ma! Kint voltunk apukáméknál, ahol Frankie és a kacsák fogadták. Frankie kiborult, hogy az ő háza az ő vára, pedig már többször találkoztak, Olivér is volt már ott kint, de mégis ma valamiért nehezen ment a kerten való osztozkodás. Míg meg nem érkeztek a kínai kacsák. Szürkék, barnák, fehérek. Olivér boldogan hajkurászta őket. Azok meg futva menekültek. Pedig Zsuzsa boldogan és büszkén mesélte, hogy majd a gácsér, na az aztán majd megmutatja ki az úr a házban.   

Sokszor egész nap ezt látni belőle. Fekszik a bejárati ajtóban a tűző napon s alszik. Aztán eljön az este és felébred. Akkor mennek a nagy labdázások. De már fele annyit sem bír, mint régen. Néha csak ül és meredten néz valamit. Ilyenkor sokszor meg kell rázni, "újra indítani", mintha lefagyott volna. De azért van, amikor hozza a régi formáját. Ilyenek a macskák. A fekete macskák. Egyszer a sportpályán látott meg egy fekete macskát. A Csabi nagy fekete macskáját, aki a Zeuz nevű rottweileren szocializálódott. Mind a kettő rohant, ahogy csak bírtak. A kicsi pár méter után az első szóra visszafutott, ahogy egy rendes kislányhoz illik. Viszont Olivér eltűnt a kis susnyásban a macska után. Nem tudni, mi történt közöttük, de Olivér épen, egyben s rettentő boldogan érkezett vissza egy kis idő múlva.  

Néhány nappal később, fent a hegyen. A háziak cirmos macskája fogadott minket. Olivér upssz ki a kocsiból, s utána. A macska egy pillanatig azt hitte, nem lát jól, ezért csak lassan szökdécselt, s mikor Olivér nyelvét érezte a segge tájékán, akkor komolyra vette, elrohant a farakások közé. Onnan szemlélte a tovább eseményeket.   

Azt hitték, hogy nem látom őket. Olivér odament az üveg ajtóhoz, orrával eltolta az ajtót, de olyan ügyesen, hogy a fellépőre támasztott fitness párna nem esett le, majd szorosan egymáshoz lapulva beosontak a hálóba aludni. 

Találkoztunk a futtatóban Rómeóval. Évek óta nem láttam már, mióta elköltöztek. Öreg, rozzant, de még mindig gyönyörű, nagybundájú állat. Oda cammogott gazdája mellé, lefeküdt és nem érdekelte már nagyon a körülötte ugra-bugráló sisere had. Nem tudom, hogy Olivér megismerte-e egyáltalán, de oda se nézett, oda se ment hozzá. Zoli meghalt, a fiával volt a kutya. 

Egy régi történet: 

Tegnap este úgyanúgy labdázással indult mint bármelyik más este. Röpültek a labdák, futottak a kispajtások: Rómeó, Kluni, Pötyi, Molli, Khiara, Olivér és néha Mázli is, ha le tudta venni a szemét az éppen aktuális szerelméről. Egyik dobás alkalmával Rómeo szerencsétlenségére nagy hévvel kapta be a neki dobott kis sárga labdát és megakadt a torkán. Lett hirtelen nagy riadalom, futkosás, rohangálás, kiabálás, izgalom. Mázli és Pötyi gazda orvos után telefonált, Kluni gazdája felkapta a levegőbe Rómeo két hátsó lábát, a többiekkel megpróbáltuk masszírozni a borda alatti részt, és belenyúlni Rómeo szájába, kivenni a labdát. Nem nagy sikerrel. Szegény Rómeót húztuk-vontuk, emeltük, de a labda nem akarta kijönni a kutya torkából, de hála istennek!! Zoli gazda kitartó torok masszírozásának a labda egyszer csak kibugyant - addigra már erejét elhagyó, lila, feldagadt nyelvvel rendelkező Rómeo pofájából. Iszonyatos megkönnyebbülést éreztünk, akkor fogtuk csak fel, mi történt. Zoli gazda sápadtan, remegve ült percekig a földön, a többiek csöndben, megszólalni nem tudva próbáltunk felocsúdni a rémületből. Rómeo megivott kb két liter vizet, pihent egy pár percet, majd "nekem ma mindent lehet" felkiálltással rávetette magát az akkor érkező Manóra, s a futtatóban helyre állt a béke. Rómeo - ha nem is tudja - de újra született. Zoli gazda szerint másodszorra mentette meg az életét. Szegény habos-babos ponponos Maximilliam volt az egyedüli aki Rómeon kívül megsínylette a balesetet. Pont a legrosszabbkor rohant oda nagy örömmel rég nem látott barátjához. Gazdáját hiába kérve, hogy hívja el a kutyáját a fuldoklótól, Maximilliam megtanult repülni.  

Read more: http://kutyafuti.hupont.hu/5/sztorik#ixzz5uQP3VTyn