lassan elszáll.

Bumburnyák úr nyugdíjas lett. Nyugodtan aludt a legnagyobb petárdázás alatt is. Lelassult, nagyon sokszor mellettem kocog, nem rohan már előre. Most már Olibácsi a neve. S érdekesség, hogy idén télen nem lett már akkor bundája, mint szokott. Nem bundásodott vissza teljesen. Bár még ez is meglátszik a lakáson.

Már egyáltalán nem nőtt vissza télen a szőre, már nem olyan szőrgazdag. Nagyon mélyen tud aludni. Felvettem, bevittem a helyére, s arra sem ébredt fel. S jobban keresi a közelséget. Esténként már kint fekszik a nappaliban, nem elvonulva a lakás másik felében lévő ágy alatt. Szereti Pipacsot, aki már a fejére nőtt rendesen. Szó nélkül elviszi az orra elől a kaját, falatot vagy akár a játékot is. Már nem ugrik ezekre a dolgokra. Most lesz 13 éve annak, hogy elhoztam, így valahol a 14. évében járhat. A régi trükköket még nem felejtette el, az nagyon megy neki. Látványra nem lehet róla megmondani a korát, ha kell, még futkos is egy kicsit.

Hajógyárin találkoztunk egy kis uszkárral, olyan igazi pomponos csávóval. És eszembe jutott Fifi. Alig volt 5 hetes, kis fekete szőrcsomag. Nagyszüleim heves tiltakozása fogadta. „Ide kutya nem jön…”. S állt a bál otthon. Hétfő, a hét első napja. Suliba kellett menni. Hazaértem, a konyha üres és tiszta, aznap még nem járt ott senki. Nagymamám a kék otthonkájában kanapén ült, s csendre intett, „alszik a kutya”. Ezzel a kutyatartás megnyerte a csatát. Ebéd nem volt aznap. Mint kiderült, nagyi egész nap a kutyázott, a kutya egész a nagyi ölébe töltötte a napot.