Bumburnyák úr beteg lett, valami becsípődés, talán lumbágónak felelhet meg. Egyik éjjel fehér habosat hányt, a doki szerint simán a fájdalomtól. Olyan anyátlan-apátlan árva volt, hogy még a vérvételnél sem acsarkodott, hanem hagyta, hogy belevezessék a kanült. A hasi ultrahangnál sem ellenkezett. Szépen a hátán feküdt, s hagyta, hogy nézegessék a pocakját. Itthon is csak feküdt csendesen. Inni ivott, de enni még a sonkát sem. Pedig kapott külön. Nagyon megijedtem. Azt gondoltam, itt a vég. Ilyen állapodban még sosem láttam. Bár mostanában olyan mélyen alszik, hogy fel sem ébred, ha felveszem és beteszem a helyére. A dokinál szépen, csöndesen üldögélve tűrte, hogy folyjék az infúzió, belenyomják az injekciót. Majdan a 4. napon megelégelve, úgy döntött, ebből elég, inkább meggyógyul. A kezelőasztalon, a kanül kivételénél előadta a legjobb formáját. Harapott, morgott, dobálta magát. Tehát már jól volt, visszatért az élők sorába. Egy ideig tényleg azt gondoltam, hogy itt a vég, nincs tovább.

 Egy hónap múlva Bumburnyák úr megint beteg, fosik, hány. Összeszedett valamit valahol. Jött az enyhe idő, a kedves gazdák jelentős része nem szedi össze a szart a kutyája után. Valszeg Olivér belenyalhatott egy ilyenbe. Ismét fájt a hasa, irány ismét az orvos, jön a gyógyszer.