Nem mertem neki beadni az inzulinját. Minden egyes alkalommal ideges voltam, szorongtam, hátha rosszul adom be neki, hátha beleszúrok véletlenül. De azért beadtam. Reggel és este. Naponta kétszer. Még mindig megvan az inzulin és az injekciós tűje is. Nem akartam, hogy így érjen véget. De megkönnyebbültem. Hetekig szorongtam, mi lesz, ha éjszaka történik vele valami és itt vagyok egyedül. Mit csinálok, kihez fordulok... Szerettem... Nagyon.... Olyan szerettel jártam be hozzá a kórházba naponta kétszer látogatóba. Mentünk együtt a kertbe sétálni. Volt mikor jobban volt, volt mikor kevésbé. Üldögéltünk a padon és boldog voltam vele.

Iszonyatos volt végleg elengedni. Ott kellett volna lennem vele az utolsó pillanatban. De akkor már annyira ki voltam lelkileg a hosszú hetek izgalmai után, hogy úgy éreztem, nem tudok ott lenni vele. Most már úgy gondolom, kellett volna. De tudom, jó kezekbe volt. És megkönnyebbült....

Fáj, még mindeg fáj. Nagyon sokat gondolok rá. Önfejü és öntörvényű kiskutya volt, biztos meg volt rá az oka, de én sem voltam számára a megfelelő gazdi. Sokszor nem voltunk lelkileg egymásra hangolva, de azt hiszem mindent megadtam neki.