Tegnapelőtt volt hét éve, hogy ideérkezett. Pontosabban elmentünk érte. A kerítésen adták át, mint egy vekni kenyeret. Azóta itt éli eseménydús életét. Nagyszájú egóbajnok, mindig mindennek a közepében. Olyan igazi határmenti utcakölyök. Okos és gyorsan tanul. Nagyon jó választás volt, bár valószínűleg a nevelését elrontottam, a fejemre nőtt rendesen. De hát az "anyai" szív :-) Valamelyik nap kérdezte valaki, mi lenne ha nem lenne. Pontosan tudom a választ: sokkal, de sokkal szegényebb lenne az életem. Nem egyről van szó, hanem az összesről, aki az életemben megfordult. Mindegyiktől gazdagabb lettem valamivel: barátokkal, ellenségekkel, jó és rossz pillanatokkal. Egy gazda megtanulja a lemondást és az alkalmazkodást is egyben. És a türelmet. A végtelen türelmet, mikor egész séta alatt balhézik, mikor itthon hosszú percekig üldözi zörögve az összerágott pille palackot. Most szóljak rá, mikor játszik? Mikor itthon van egész nap egyedül és fekszik? Nincs szívem rászólni. Mosolyogva nézem, ahogy rohangál körbe a lakásban azzal a zörgős palackkal együtt, boldogan. De már jelentkeznek a korosodás első jelei. A megmozdult fogacska, a rövidebb ideig tartó labdázás és a mély alvás. Már nem mindig hallja meg az ajtónyitást. De ettől még Ő, a nagyarcú kishapsi :-)