Edzés végén már tök sötét volt, és hogy le tudjuk zárni a pályán a villanyt a kocsik lámpáját fel akartuk gyújtani. Olivér egy darabig nem jött ki a pályáról, ahogy tanulta, ha nyitva van a kapu, aztán elunta és kirobogott az útra. Na onnan visszazavartam, hogy míg megfordulok a kocsival ne legyen útba. És akkor Gyöngyi lekapcsolta a pályán a nagy villanyt és sötétségbe borult a világ Olivérnek. Ez ült ott riadtan, szájában a labdával és hiába hívogattam, meg sem mozdult. Olyan kis szerencsétlen volt, riadt és tehetetlen. S egy nagy adag pánik a szemében. Csak a labdáját szorongatta, az volt a biztos pont abban a pillanatban. Bementem érte a pályára, s felugrott és riadtan össze-vissza próbált ugrálni. Szóltam neki, elkaptam, felemeltem és ölbe vittem ki a kocsiba. Annyira sajnáltam, úgy megijedt. Nem is gondoltam volna. Azt hitte, ott hagyom a sötétben. Lehet, hogy már egyszer ott maradt vagy ott hagyták valahol. Csak csöndben feküdt a kocsiba én meg majdnem elbőgtem magam. Olyan kis szeretetre méltó volt, olyan kiszolgáltatott. De most már itthon szuszog a kosarába. Hazafelé megálltunk egy kicsit a futtatóba, de nem volt ott senki, viszont mászkáltak a sünök kint a bicikli úton. Így rohangált utánuk egy kicsit, ordítozott nekik, aztán haza jöttünk. Gondoltam, ezzel egy kicsit oldottuk a pánikot. Nem vacsorázott, csak rágta egy kicsit még itthon a lasztiját, aztán most már fekszik a kosarában.