Tatai Öreg tónál voltunk ma kirándulni. Új szagok, új illatok, maga a hamisítatlan természet. Nagyon jó kutya volt, szófogadó. Aztán leesett egy kis madár repülés közben. Akkor tanították a szülei repülni. Talán egy kis veréb lehetett. Szürke volt, alig két centis tollcsomó. Ahogy leesett, Olivér röptében elkapta. Elengedte, elkapta, játszott vele. Két pillanat alatt játszódott le az egész. Mire észbe kaptunk, rászoltunk, a madár már több traumán mehetett keresztül, mert - igaz, Olivér azonnal elengedte a madarat, de már késő volt - a madár még verdesett a földön szárnyacskájával kettőt és elpihent örökre. Ez a természet, a vér kötelez. 

Egyszer már volt gond a madarakkal, mikor a futtatóban lévő fát tanyáztak a varjak, s ott tanították repülni a kicsinyeket. Az egyiknek nagyon nem ment, három napig pakoltuk kifelé a kis fiókát a futtatóból, mert mindig beesett. Negyedik napon sajna a három kutya ért oda előbb. Molly, Luna és Olivér. Luna elkapta a madarat nagyon, a másik kettő is segédkezett. Aztán kitettük egy fa alá a madarat, biztosak voltunk benne, hogy ezt nem élte túl. Reggelre eltünt a madár, és három-négy nap múlva ott volt a szülei mellett a fán. Hogy élte túl, ezt mai napig sem értem. 

De érdekes a természet. A szülői pár azokban a napokban, mikor tanították repülni, de utána is napokit hajtották a madarakat. Beszálltak a futtató felé, és mélyrepülésben elszálltak a kutyák fellett. Főleg a Mollyt utálták nagyon. Még a futtatón kívül is üldözték szegényt napokig. Hát tényleg csodálatos a természet.