Egy nap megláttam az anyját az utcán. Másnap egyém lett a fia.

Akkor már egy éves volt, hosszú arany szőre csillogott a napfényben.

Egy éves korára még csak egy oltása volt, párizsin és túró rudin élt, ami végég kísérte az életét. Imádta a pöttyöst.

Magának való, öntörvényű kis kutya volt.

Kezdetben, mikor még ketten voltak Banyával, nagyon játékos, mozgékony, pajkos volt, aztán hazaköltöztünk és megváltozott. Soha nem látt már olyan, mint előtte. 

Szerettem, de sokáig nem voltunk egy hullámhosszon. Nem tudtam kezelni az öntörvényűségét. Sokáig kemény kézzel próbálkoztam, de ellenállásba ütköztem. Nem alakult ki közöttünk igazi kapcsolat sokáig. Szerettük egymást, de nem mindig feltétel nélküli szerelemmel.

Aztán elkezdődtek a bajok. Rosszul látott, rosszul hallott, ettől morgott, hisztis lett. Nem türt meg maga körül kutyákat. Aztán elütötte az autó, de fantasztikus módon küzdött az életéért, egy hét alatt talpra állt. És sorolhatnám. Folyamatosan a szemével kellett kezelni, ételallergiás lett, ettől sebes és dagadt volt a lába, minden tavasz a toklásszal kezdődőtt, szóval állandó orvoslátogatás volt vele.

Aztán panzióba ment, ahol - a mai napig sem tudjuk mi történt - dagadt, vörös vérömlenyes szemmel jött haza. Orvos, kezelés. 21-es cukor. Kórház. Rohamok, görcsök.

Majd búcsúzás. Egy utolsó ölelés és vége. Örökre. Többé már nem szenvedett.

15 évet élt.