Elutaztunk ismét. A kutya imádta a helyet. Minden nap órákat sétáltunk a töltésen. Ismeretlen szagok, illatok, állatok hada minden egyes séta alkalmával. Azt a földöntúli boldogságot, amit lehetett látni a szemeiben.

Fantasztikus volt. Most értettem meg igazán, hogy ez az ő élettere. Vihetem én őt a Hajógyárira, amennyit akarom. Ő egy vidéki kotorék kutya, s erre az életformára van szüksége. S egyszer jöttek a lovak is. Olivérnek tátva maradt a szája… Tehát igaz! Vannak ekkora állatok is…. Aztán, mikor már beérhetetlen távolságba kerültek, uccuuuu neki, ordítva rohantak egy tacskóval együtt a lovak után. Ő visszajött hívásra, a tacskó nem. Gazdája percekkel később hozta pórázra kötve az ebet.

De az igazi pesti kutya teljes erőből nekifut a földbe ásott fél fekete gumiabroncsnak ... gondolom, macskának nézte. „Nagyot koppan akkor, azután elhallgat….”