Még mindig suliba járunk és meglepően okosodik.

Nagyon szófogadó kint, ki se bújik a lábam mellől, semmilyen konfliktust nem kezdeményez, sőt kerüli is azokat. Teljesen meglepődőm, mintha nem is Olivérről lenne szó. Aztán kiérünk a suli területén kívülre, s ordít, ordít és ordít. De már annyit elértem nála, ha erélyesen rászólók, odasomfordál és ülve puffog csak. 

Egy perc alatt mindent elsajátít és ha van kedve csinálja rendesen, ha nincs, akkor elviszi az orra. Ilyenkor lehet látni, hogy nem én vagyok az úr a házban. Kajánál nincs gond, majd ha én otthagyom; akkor eszik. Hazafelé én jövök be az ajtón mindig előre. Ki már ő rohan előre. De vannak helyzetek, mikor nem én vagyok a falkavezér. Sétánál ő rohan előre, rángatja a pórázt. Suliba úgy tudja, h nem szabad, szépen jön lábnál. Aztán kiérünk, s mintha elfelejtette volna. 

Múlt héten vele mutatták be a vizsgafeladatokat. Úgy csinálta, mint a kisangyal. Szinte teljesen hibátlanra teljesített. Persze velem és mellettem nem feltétlenül így megy a dolog. Mindig rájövök, hogy nagyon jó kutya és igazán se jobbat, se másat nem szeretnék.

Mindenben tökéletes úgy ahogy van.