Olivér, a nagyarcú kishapsi

 Hol is kezdjem a történetemet? A hepienddel? Hogy már majdnem akkora labdazsonglőr vagyok, mint világhíres druszáim, Oliver Neuville és Oliver Kahn német focisták?

Vagy az elején? Amikor másik névrokonom, Twist Olivér módjára egy mocskos putriban, sok-sok hozzám hasonlóan ellopott és szaporítási céllal összezsúfolt kutyatársammal együtt „nevelkedtem”?  Vagy a közepén, amikor tiszta mázlim volt, mert hasonlítok a megboldogult Marcipánra, és a Gazdim nem volt rest végighalászni a hálón a Kárpát-medence szinte összes menhelyét, hogy engem, a szinte (?) tökéletes Marcipán-utánzatot meglelje?

Igen, elég nagy arcom van, annak ellenére, hogy a történetem eleje meglehetősen méltatlan, és azt kívánom, egyetlen négylábúnak se kelljen átélnie mindazt, amit nekem. Az azóta eltelt öt év alatt elfogyasztott temérdek finomság, a bozontos bundámtól az aprócska kutyaszívemig ható finom simogatások, a pihe-puha párnával gondosan bélelt kosárkám, a kék-piros-zöld-sárga sípoló labdáim, de még a lila gumi-fajdkakas (grrrrrr…) sem tudta elfeledtetni velem az akkor átélt borzalmakat. Bizony, néha még ma is vinnyogva riadok fel álmomból, amivel egyenesen frászt hozok a Gazdimra… Főleg mert olyankor (mi sem természetesebb) egy ruganyos pattanással az ágyában termek, és körbe-körbe pörögve odakucorodok a jóillatú bőréhez… Egy vakkantásnak is száz a vége: jócskán felvitte az isten a dolgomat! Büdös utcakölyökkutyából egy labdaőrült, elegáns, vagány, okos, figyelmes, ragaszkodó… Na jó, tényleg talán túl nagy az arcom… És az öndicséret büdös, akár az a csodás döglött madár, aminek a maradványait élvezettel ropogtattam volna a Hajógyárin, ha a Gazdi el nem veszi tőlem… (grrrrrr…)

Szóval, egyike lettem az újlipótvárosi ebeknek, akiket a jól kikutyált kikupált futtatókon szellőztetnek a gazdik. De nekem ez kevés volt. (Nekem tulajdonképpen minden kevés…) És bár a Gazdim hiperaktív gyerek volt, így ma sem egy padon ücsörgős típus, nem győzött velem ide-oda loholni. Villámgyorsan belátta (mert majdnem olyan okos, mint egy négylábú, mint például én…), hogy valamit tennie kell velem, különben nagyon elkutyulódom. Elkezdtünk sportolni: először a flyball pályák réme lettem. Mert ugyan én egy nagyon fegyelmezett jószág vagyok, de ha labdát látok… És bizony gyorsan rájöttem, hogy mi a fenének futkossak az akadályokon azért az egyszem labdáért, amit kiköp nekem a masina, amikor meg tudom szerezni az összeset a gépből… Váltottunk. A követező sportágunk az agility lett. Itt kedvemre rohangálhattam és nem voltak fránya labdák, amelyek elcsavarták a fejemet. Ügyes vagyok. Lettem már harmadik is egy versenyen – és csak azért nem első, mert szerintem néha én sokkal jobb pályákat tudnék kirakni, mint a versenybírák… Persze többnyire arra szaladok, amerre kell, ugrok is, kerülök is rendületlenül. Közben néha úgy teszek, mintha mindezt csak azért tenném, mert a Gazdi megmutatja, hogyan kell – hadd örüljön, ha már olyan finom kajákat ad nekem…

A legújabb kedvencem a treibball! Azok a hatalmas labdák! Valóságos paradicsom a gyakorlópálya, telis-tele a nagy színes puffancsokkal, amiket elég egy picit megbökni a nózimmal és máris olyan jól lehet utánuk lobogó füllel csaholva rohanni! Egy boldog, igazi labdabolond vagyok, igen!

Mert öt éve megmentett a Gazdim. És én azóta minden nap megmentem őt.

(gabo)