Valamelyik nap eszembe jutott Banya. 

Nem is értem, hogy maradhatott ki az elején. 1994 táján került hozzánk, az akkor egy éves bobtail szuka kutya, Banya. Egy rokoné volt, aki építkezés miatt ideglenes befogadót keresett az ebnek. Jött, látott, maradt. Sokáig. Kifejlett szuka kutya létére kan magasságot is meghaladta. Nem az eszéért szerettük. Lehet, hogy volt neki, de nem mutogatta. A kutyával való foglalkozás akkor tájt nem öltött még ekkor méreteket, mint napjainkban. Egy barátságos nagy bamba jószág volt. Állandóan a fenekét csóválta, bárkinek. (A fenekét, mivel farka nem volt a bobtailoknak abban az időben.)  Mindig gyönyörűen meg volt nyírva. Rövid szőrrel még jobban látszott hatalmas termete.  Meglepően gyorsan tudott futni. Mikor hozzánk került még élt Fifi, az uszkár kutya. Az kapcsolatukra már nem emlékszem. Fifi már nagyon öreg volt akkor (14 év körül), nem emlékszem már a két kutya együtt töltött napjaira. Ami viszont meghatározó élmény volt, Marcipán megjelenése. Marcipán, az akkor 1 éves fiú kutyuska megérkezett. Szabályosan rajongott a két kutya egymásért. Ez kb. olyan mint most Olivér és Luna kapcsolata. Együtt aludt a két kutya. Egymásnak dőlve. Pontosabban Marcipán volt Banyához hozzádőlve. Órákon keresztül tudtak játszani együtt. Egy konkrét emlékem van velük kapcsolatban. Felkergettek ketten egy macskát a fára. Majd olyan cirkuszt rendeztek a fa körül, hogy szerencsétlen macska bepisilt a fán. Úgy szettem le szegényt kézzel. Sok-sok év múlva aztán Banya hazament eredeti gazdáihoz. Többet nem hallottam róla. A megdöbbentő az volt, mikor elváltak útjaink a kutyával, Marcipán soha, de soha többet nem játszott senkivel. Annyira megviselte Banya elvesztése, hogy többet nem játszott egy kutyával sem. Ez megdöbbentő volt, és szomorú.