Múlt héten nagy sétát tettünk A Nagyrétre.

Kiszállva a kocsiból a kutyák belevetették magukat az erdő illatába. Szagoltok, rohangáltak, futkároztak. Várakozással teli mentem bele ebbe a kirándulásba, mivel Olivér még sosem volt erdőben.

Nem tudtam, hogy fog viselkedni, elrohan-e esetleg úgy, hogy soha nem talál vissza. De nagyon jó viselkedett. Míg ki nem értünk a Nagyrétre.
Ott aztán mint az eszetlen rohangált fel s alá. Minden buckalakó túrást kiásott, minden bogarat megnézett, fűcsomót rángatott ki a földből, teljesen elalélva a szagoktól, illatoktól, a kis mezei állatok nyomaitól. Hatalmas körökbe pásztázta a területet, szemmel láthatólag nem hallott és nem látott. Időnként visszajött, megnézett minket, aztán tovább körözött a mezőn. Néha olyan messzire elment, hogy csak egy cikázó zsemle színű pont jelezte, hogy az a kutya. Rendszeresen szólongattam, de teljesen felesleges volt.

Látszott rajta, teljesen az élmény hatása alatt van, nem hall s nem lát semmit és senkit. Még a többi kutya sem érdekelte. Aztán végre felértünk a domb tetejére, hol a paplanernyősök gyakorolnak. Leültünk a fűbe és néztük Öket. Jópofák voltak. Olyan mint egy nagy puha fotel. Pannika letelepedett mellénk, neki elég volt a nagy bundájába ez a hegymászás, de Olivér mint egy rossz gyerek, folyamatosan nyaggatta. Lábát harapdálta, fülét csócsálta, rámászott, ráfeküdt, egy percig nem tudott nyugton maradni. Azt hittem  ölbe kell hazavinni, de legalábbis kicsit veszít az energiájából. Mint múltkor, mikor délelőtt és délután is két-két órát a szigeten ugrándozott. 

Hazaérve, lábtörlésre várva elaludt a bejárati ajtónál lévő szőnyegen.  Másfél óra csönd telepedett a   lakásra. Nem sípolt kutya úr, nem zörgött az   összerágott pille palack, nem röpködtek a labdák semmere. Csönd volt, mert a kutya aludt.

Aztán elérkezett az esti bandázás ideje, s mint akiben elemet cseréltek, mehettünk labdázni, futkározni, rendetlenkedni le.

 

 

Szerző: Kishapsi  2010.04.02. 09:40